Sokan talán nem tudják, de a The Darkness karrierje képregény formájában indult a '90-es években, így próbálva terjeszkedni a misztikus vérfürdő látványára és olvasására izgulók táborában. Eleinte úgy tűnt, sikeres lesz a dolog, de aztán mégis eltűnt a süllyesztőben, és jelen pillanatban is kénytelen beérni azzal, hogy az underground képregénybuziknak ismerősen hangzik a főhős, Jackie Estacado neve. Mainstreammé válnia tehát nem sikerült, különösen kis hazánkban, így nem meglepő, hogy jómagam sem hallottam róla, és nem sokat változtatott ezen a helyzeten a játék 2007-es első része sem. Ami mellesleg nemcsak  pénzügyileg nem lett siker, de még játéknak is csak középszerű volt - a kettő kombinációja pedig (érthetetlen módon) nem szokott működni. Rendszerint az is elég, ha a fentiek közül az első teljesül, egy pénzügyileg rosszul teljesítő játékot ugyanis általában semmilyen rajongói visszhang nem ment meg attól, hogy a folytatás tervezete rövid úton a kiadó iratmegsemmisítőjében végezze. Szerencsére valaki a Take 2 berkeiben nagy rajongó lehet vagy nagy mágus, és előre tudta, hogy a folytatás jó lesz - de azért ne szaladjunk ennyire előre. Nézzük csak végig szépen sorban, hogy miért jó.

Természetes dolog, hogy a sztori a képregényen alapul, és ennek megfelelően igencsak jól sikerült és csavaros. Jackie a történet kezdetén a Franchetti család atyja - nem, nem bigott keresztény meséről van szó, itt frankón a maffiáról beszélünk -, akinek egy ismeretlen csoport az életére tör. Így a két éve mélyen önmagába temetett Sötétséget szabadjára eresztve elindul, hogy felgöngyölítse a szálakat. Nem spoilerezek, mert a történet zseniális: gyakorlatilag a játék során végig fogalmunk sincs, hogy a főhős a rossz fiú vagy az ellenségei, nem tudjuk, kik irányítják az eseményeket, és még csak abban sem lehetünk egészen biztosak, hogy nem csak képzeljük az egészet. Személy szerint a képregények ismeretének hiányában arról nem tudok nyilatkozni, mennyire jól vagy éppen nem jól emelték át a történetet digitális formába, de nekem tetszett. És folyamatosan olyan, remekül megírt párbeszédekbe, reális és szürreális, kicsavart karakterekbe és hihető, emberi történetekbe botlunk, hogy pillanatok alatt elfelejtjük, csupán egy képernyőn nézünk nem létező eseményeket.

A fent említettek mellett a játék vastagon meg lett szórva egy sajátos, sötét és igencsak morbid humorral, ami rettenetesen szórakoztató - borultabb elmék számára legalábbis mindenképpen. Jó eséllyel azt senki nem szeretné látni, hogy a tízéves gyereke ilyesmivel játszik, de a korhatár nem véletlen, és itt meg is kell jegyezni, hogy furcsamód a 17+ ESRB kategóriába került, holott az az irtózatos brutalitás, ami a képernyőn megjelenik, csont nélkül lehetne 18+ is. Persze nem tömör vér minden - csak majdnem. A pályák során mellénk szegődik egy koboldra emlékeztető, nemes egyszerűséggel Darklingnek nevezett figura, aki szerénytelenül előadott és mindig tökéletesen objektív véleményem szerint a legjobb arc a játékban. Folyamatosan mutatja az utat, hogy még csak véletlenül se tévedjünk el, beszólogat, bohóckodik, a harcban is segít és néhányszor még át is vehetjük felette az irányítást, rövidebb küldetések erejéig. Ezekből egyébként több is lehetett volna, de a jóból mindig kevés jut. Lehet, hogy éppen azért jó.

Talán már ebből is kiderül, hogy a fejlesztők a legkevésbé sem a horror irányába próbálták vinni a hangulatot: egy pillanatra sem szabad elfelejteni ugyanis, hogy ezúttal a főhős a szörnyeteg, és ha valakinek félnivalója van, hát az nem ő. A cel-shaded grafika amúgy is megnehezíti, hogy tényleg véresen komolyan vegyük az egyébként valóban elképesztően brutális harcjeleneteket: hiába van itt fejletépés és szívek összezúzása minden létező értelemben, az egyszeri játékos inkább egy jóízűen kárörvendő röhögésre érezhet ingert, mint az ebéd kidobására. Nálam legalábbis így volt, de lehet, hogy pszichopata vagyok.

Mellesleg jócskán benne járva a cikkben szögezzük le, hogy egy FPS-sel van dolgunk, annak ellenére, hogy a képregény-adaptációk hagyományosan a TPS kategóriát szokták erősíteni. Bár ha őszinték akarunk lenni, kevés kivételtől eltekintve inkább csak gyengítik. A szokásos nézd-a-kezem séma még mindig működik, ráadásul bedobtak néhány újdonságot: egyrészt Jackie két kezébe külön adhatunk egy-egy fegyvert, amikből külön vagy akár egyszerre is tolhatjuk az ólmot a szembejövők arcába, és ezek mellett a képernyő felső részén két jóképű csápocska is figyel. Ők lesznek a játék legkúlabb fícsöre, ők hajtják ugyanis végre azt az iszonytató vérengzést, amiről fentebb már tettem említést.

Egyrészt használhatjuk őket a a scriptelt kivégzésekkor: Ilyenkor elképesztően látványosan és még annál is sokkal brutálisabban vetnek véget az általunk kiszemelt szerencsétlen életének, valamilyen kis extrát juttatva kedvenc monsztánknak. Például visszatölti az életerőt vagy a töltényt. A hasznuk azonban nem merül ki ennyiben: lehet velük csapkodni, megragadhatunk szinte bármit és bárkit hogy a gonoszokhoz(?) vagdalhassuk, pajzsként magunk elé tarthatunk tárgyakat, ajtókat téphetünk ki, akár távolról is felkaphatjuk a földön heverő gyilkolóeszközöket vagy éppen visszatölthetjük velük életerőnket, néhány ízletes szívecske elfogyasztásával. Viszont ha fénybe megyünk, a csápok eltűnnek, és csak magunkra számíthatunk, miközben gyakorlatilag nem látunk semmit. Éppen ezért fontos mindig gondosan kilődözni a lámpákat. Ráadásul a Quad-wielding rendszernek elnevezett négykarúság nem igényel négy kart ahhoz, hogy rendesen irányíthassuk. Körülbelül 5 perc alatt bárki könnyedén megszokja, ha még nekem is sikerült, aki egyébként ritkán ismerkedik közelebbről FPS-ekkel.

Persze manapság egy FPS sem lehet igazi FPS ha nincs benne valamilyen fejlődési rendszer, így a The Darkness II-ből sem hiányozhat valami ilyesmi. Ilyen téren már - de legalábbis most - nincs új a nap alatt: a gyilkolásért kapunk pontot. Minél durvább a vérengzés, annál több pont jár érte, amit előre megadott helyeken elkölthetünk talentekre, amik a bennünk lakozó sötétséget erősítik, vagy éppen fegyverforgatási tudományunk tápolásával tesznek életképesebbé. Erre mellesleg szükség is van, ugyanis nehezebb szinteken a játék kimondottan nehéz tud lenni egy rosszul felépített karakterrel, és még normál fokozaton is éppen elég kihívást nyújt egy csiszolatlan játékosnak, hogy ne legyen túl könnyű dolga. Legkönnyebb szinten viszont tényleg csak azok álljanak neki, akik nagyon idegenkednek az FPS-ektől.

Az ellenfelek egész jóra sikerültek, mármint intelligencia szempontjából, ugyanis nem csak vakon masíroznak bele a csápjainkba és golyóinkba - nem rosszra gondolni, ólomgolyókról van szó -, mint a bocik a vágóhídon vagy a parasztok a dugóban. Igyekeznek fedezéket találni, fedezik egymást, ha éppen mi vonulunk fedezékbe, megvárják egymást és együtt próbálnak kifüstölni. Az egyetlen probléma az velük, hogy túl kevés típus van belőlük, így viszonylag gyorsan ráunhatunk a hentelésükre. A bossharcokról nem kell sokat mondani, a hagyományos FPS sémát követik: van egy nagy rondaság, akinek általában valami trükkel le kell sebezni az hápéját, időnként meg küld ránk néhány csicskást, nehogy elunjuk magunkat. Ennek ellenére jók lettek, nem túl könnyűek és nem is túl nehezek, de a játéktörténelmet nem az ilyen "ötletek" írják.

Van viszont a játéknak még egy fontos oldala: mégpedig az, hogy a küldetések között amolyan kalandjáték jelleggel mászkálhatunk egy éppen aktuálisan erőszakmentes övezetben, "családunk" tagjaival trécselve, és mellékesen rengeteg apróságot kiderítve a világról. Kevésbé mellékes, hogy a fentebb említett zseniális párbeszédek is javarészt a játék ezen szakaszaiban hangzanak el, így akinek a fantáziáját esetleg nem csak az adrenalinpumpa jelenetek mozgatják meg, azok számára egyértelműen kár lenne azonnal rohanni a következő küldetésre, átugorva az ide behegesztett, remek kontentet. Ugyanilyen megfontolásból Jackie küldetéseket összekötő monológjainak elnyomását is minimum 2-5 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetném, ha lehetne. A Quad-wielding mellett ez az egyik dolog, ami feldobja a játékot - ilyesmivel ugyanis túl ritkán lehet találkozni, pedig nem hiszem, hogy ne lenne rá igénye a játékosoknak. Nekem van.

A másik dolog, ami némileg ellensúlyozza az ellenfelek - és egy idő után a kivégzések - egyhangúságát, az a pályák változatossága. Van itt minden, kérem szépen: Jackie villájától kezdve, éttermen, bordélyházon és elmegyógyintézeten át, egészen a pokol hetedik bugyrában található kénköves katlanig. Ez sokat nyom a latban a grafika elbírálásánál is, az engine ugyanis nem egy nagy durranás, de a cel-shading miatt ez nem szembetűnő, így az alacsony gépigény és a pofás megjelenés is garantált. A már kissé öregecske tesztgépen (Radeon 4850, 4 giga ram, Intel Q8200) is kifogástalanul futott - igaz, hogy szerény 1440x900-as felbontásban, viszont minden beállítást maximumra csavarva. Persze lehetne panaszkodni, hogy 2012-ben ennél már több kéne, de az az igazság, hogy egyáltalán nem kell több: a képregényes megjelenés segít azon egyedi atmoszféra megteremtésében, amivel a játék több, mint egy mezei FPS. Nem beszélve arról, hogy így még nem kell új gépet beszerezni a válság sújtotta, vészterhes időkben. A hangoknak is nagy szerepe van ebben: a szinkron kiváló, gyakorlatilag már csak az elvinné a hátán az egész audió részt, de a sötét és drámai zenék is a helyükön vannak, és a harcok alatt is megkapjunk a nekünk járó, pulzustuningoló dallamokat.

A kampány ugyan meglehetősen rövid lett, de a játék végigjátszása után elkezdhetjük elölről a már felépített karakterünk további fejlesztgetése és a durvább nehézségi fokozat miatt, és szerencsére a srácok kreativitása nem csak eddig terjedt. A fősztori végigjátszása után ugyanis megnyílik egy minikampány, ami a főszállal párhuzamosan fut, ahol Jackie "apróságokat" elintéző embereiként ténykedhetünk, miközben a főnök csinálja a - már lejátszott - nagy mészárlásokat. Négy karakter közül választhatunk, mindegyikük bír egy különleges eszközzel, és legfeljebb négyen akár kooperatívban is tolhatják a mókát, ami igencsak jól hangzik, bár kipróbálni sajnos nem volt alkalmam. Természetesen a coop karaktereknek is vannak talentjeik, még ha jóval kevesebb is, mint Jackie-nek - arra tökéletes, hogy a kimaxolásuk miatt bele lehessen tolni még pár extra órát a The Darkness 2-be.

Összességében véve a The Darkness 2 egy határozottan jó játék lett, RPG- és kalandelemekkel is ízlésesen megfűszerezve. A helyszínek változatossága, a Quad-wielding és a kiváló hangulat ellensúlyozza azt, hogy FPS szempontból nézve gyakorlatilag nulla újdonságot kaptunk. Persze csodák nincsenek, de az ördög, vagy hogy stílszerű legyek, a Sötétség úgyis mindig a részletekben rejlik. Kaptunk néhány finomságot, amit jóízűen elcsócsálhatunk egy darabig, de forradalom nem lett - szerencsére ezt nem is várta senki. Vagyis nincs negatív csalódás, így pedig abszolút pozitív az összkép. Ha százalékot akarnék adni a játékra, nagyjából 88-at adnék. Viszont nem akarok adni, úgyhogy nem is adok.

Ui: Ahogy így egymás mellé kerültek a képek, nagyon kamuszaga van annak a szerencsétlennek, aki mindig ugyanúgy pózol a mordályával, de nem kell megijedni. Ugyan a hivatalos oldalról származik az összes screenshot, tehát lehet, hogy fotosoppal készültek, de a játék azért tényleg így néz ki.